fbpx

Adott a cél: megajándékozni valakit. Esküvői ajándékról, születésnapi meglepetésről, karácsonyról, vagy szalagavatóról, bármilyen eseményről van szó, lényegében mindegy.

Az ajándékozásnak nem az apropója az érdekes. Szerintem egyetlen lényege van, ez pedig nem más mint a mögötte lévő emberi kapcsolat. Minden ezen áll, vagy bukik. Itt dől el, hogy egy fura bögrével, egy alul méretezett pólóval, vagy egy érdektelen és amúgy is rossz időpontra szóló színházjeggyel igyekszünk felülkerekedni ötlettelenségünkön, avagy rájövünk, mit is jelent igazából ez a szó: TÖBB.

Ajándékozni annyit tesz, mint mementóját adni a kapcsolatotok által létező, talán szavakba nem is igazán önthető világnak. Igaz persze, hogy nem adhatsz mindig, minden alkalommal olyasvalamit, ami messze túlhaladja a hétköznapokban megszokott „gadget”-t, a pillanat poénértékére hajazó apróságot (hiszen ne tagadjuk, a jó viccnek enyhén szólva is helye van az életben). És jegyezzük meg ismét: nem az alkalom, nem az apropó a lényeg. Mert előfordulhat, hogy nettó marhasággal lepjük meg Karácsonyra azt, akit mindenkinél jobban szeretünk, ám lehet, hogy egy viszonylag kellemetlenül induló, novemberi szerdán adod (vagy veszed) át életed ajándékát…

Úgy érzem, hogy a személyesség a legtöbb, amit adhatunk egymásnak. A személyesség, amit nem lehet legyártani, amit nem lehet „ügyes ötletekkel” leképezni – sőt, még csak megközelíteni sem. Csak elképzelni.

Én ebben lehetek a segítségedre portréimmal.