„Fontos vagy nekem” ajándék

„Fontos vagy nekem” ajándék

Azt vettem észre, hogy a nagyobb üzletek, a bevásárlóközpontok évről-évre egyre korábban startolnak a karácsonyi tematikával. A minap éppen szemtanúja voltam, ahogy szorgalmasan aggatták ki egy ilyen üzlet kirakatára a csillagformájú világítótesteket. Gondolom pár nap kérdése csupán és minden karácsonyi kellék a „helyére kerül”.

Szeretem a karácsonyt, az ünnepet átszövő hagyományokat, az ünnepi illatokat, ízeket, dallamokat, szeretek ajándékozni és nem tagadom, hogy szeretek ajándékot kapni. A legjobban mégis a gyermekem örömét szeretem a karácsonyban, jó látni, hogy tele van várakozással, izgalommal, hogy végre megszabadíthassa a csomagokat a fölösleges díszpapírtól. Szerintem rossz irány, hogy már több mint egy hónappal az ünnep előtt azzal frusztrálják az embert, hogy mit vegyen, mit ajándékozzon…

A karácsony lényege a családi együttlét, hiszen a szeretetet ünnepeljük, emellett azonban az ajándékozásnak is van jelentése, illetve jelentősége. A „jó” ajándékban benne van az üzenet, hogy: „igen, jól ismerlek, fontos vagy nekem és olyasmit adok Neked, aminek örülsz, amit szeretnél, amire vágytál”. Az utolsó pillanatban, sebtében megvásárolt „csak legyen valami” típusú ajándék szerintem szimbolizálja, hogy az ember, akinek adjuk nem fontos nekünk.

Igen, szerintem létezik az ajándékozás gesztusrendszere és igen, ezt fontosnak is tartom. Mindez persze nem azt jelenti, hogy egy ember érzéseit szerettei iránt ki lehetne olvasni az általa adott ajándékokból. Ez inkább egyfajta lehetőség, vagyis kifejezhetem a megbecsülésemet, szeretetemet valaki irányába azzal is, hogy időt „áldozok” a Neki szánt ajándék kiválasztására, megvásárlására, elkészítésére stb.

Nekem személy szerint nem szimpatikus, ahogy az üzletek már november közepén hajszolják a karácsonyt. Azzal azonban egyet tudok érteni, hogy érdemes mihamarabb elgondolkozni a szeretteinknek szánt ajándékokon, hogy végül olyasmit válasszunk, amivel igazi örömöt szerezhetünk.

Ha ez egy szép (közös) pillanat megelevenítése szén-, illetve grafitceruza, esetleg digitális portré formájában és az elkészítésével engem bíznál meg, akkor nagy szeretettel vállalom. De ez most alapvetően nem a reklám helye, egyszerűen csak eszembe jutott néhány gondolat az ajándékozással kapcsolatban e kora-novemberi, karácsonyi készülődésben. 🙂

Gondolatok a fotórealizmusról- Digitális portrékészítés

Gondolatok a fotórealizmusról- Digitális portrékészítés

Ahogyan azt láthatod weboldalamon és a Facebookon, digitális portrék készítésével is foglalkozom, no nem azért, mintha minden áron tartani szeretném a tempót a technika legújabb pionírjaival. Más a helyzet. Kíváncsi vagy, szerintem mi a jó a fotórealizmusban? Elmesélem.

A fotórealizmust sokan sokféleképpen értelmezik, abban azonban mindannyian egyetértünk, hogy megszületéséhez szükség volt arra, hogy a fénykép, a fotó mindennapjaink részévé váljon. Ez pedig viszonylag hamar megtörtént (már amennyiben nem a vaskori emberig szeretnénk visszamenni az időben, csupán a 20. század „közelmúltjában” gondolkodunk). Már az 1920-as évek környékére teljesen elterjedtnek volt mondható a fotó, s nem csupán a lapokra, az újságokra, az első divatmagazinokra kell gondolni. Ekkorra már egyáltalán nem jelentős pénzösszegekért bárki készíttethetett magáról portrét egy műteremben. Ha úgy kívánta akár családostól is, különféle díszletek között, ilyen-olyan méretben, stb. A 20 század első évtizedeire tehát mondhatni, szükségtelenné lett komolyabb összegek fejében portrérajzolást, vagy portréfestést rendelni, hiszen ott volt az olcsó, ráadásul a valóságot tökéletesen reprezentáló (vagy ha úgy tetszik, „leképező”) fotó. Ez pedig, ahogyan haladunk előre az időben, csak egyre inkább igaz lett.

Forrás: http://www.fortepan.hu/

A fotórealizmus (mely a fotózásra való művészi reakcióként jött létre) technikailag azt jelenti, hogy fényképminőségben készíti el a művész az adott képet, melyről aztán nagyon nehéz megmondani végül, hogy fotót, vagy kézzel készült munkát tartunk-e a kezünkben. Ennél azonban jóval többet mond a felszín alatt: a művész nem csupán versenyre kel a fényképpel, de ha akarja, akár egy abszurd, a való világban teljességgel lehetetlen dolgot is képes úgy lefesteni, vagy lerajzolni, hogy az még a valódinál is valódibbnak tűnjön (így karikírozva tetszés szerint a fotó tökéletes valószerűségében rejlő prózaiságot).

Portrékészítés közben persze nem a fenti, avantgárd elgondolások mentén dolgozom, hiszen megrendelőim szándéka egyértelmű: digitális portrét szeretnének fénykép helyett: a kezem munkájára kíváncsiak, arra, hogyan látom az elküldött fotó szerinti valóságukat (nem pedig arra, hogyan látom a valóságot egyébként, ha úgy tetszik). Ez utóbbi kategóriába tartozó munkáim nem megrendelésre készülnek, ugyanakkor folyamatosan alkotok a területen – ide kapcsolódó képeim közül is válogathatsz, ha szeretnél jobban elmerülni a művészetemben.

A fotórealizmusban az ragad meg igazán, ahogyan játszik a szemmel az alkotás. Ha nem tudod, hogy kézzel készült munkát látsz, gond nélkül fotónak hiszed. Amikor aztán rádöbbensz a valóságra (többnyire azért, mert felhívják rá a figyelmed) elámulsz és ösztönösen elkezded keresni a „hibákat”, a „gyanús részleteket”, s észre sem veszed, hogy nyakig elmerültél a képben. Megtörtént az összeolvadás. Na, ez az aminek leírhatatlanul örül a művész!

GRAFIT vagy SZÉN – számít ez egyáltalán?

GRAFIT vagy SZÉN – számít ez egyáltalán?

Ezen a héten egy kevésbé személyes hangvételű bejegyzéssel készültem. Sok kérdést kapok Tőletek, ami arra vonatkozik, hogy a szénceruzával vagy grafitceruzával készült portrék között mi, illetve van-e egyáltalán különbség? A rövid válasz: naná! 😀

Olyannyira van különbség, hogy némely művész kifejezetten ezt vagy azt részesíti előnyben, sőt van, aki már-már elvi alapon dolgozik egyik vagy másik anyaggal. Én a magam részéről a grafitot és a szenet is szeretem, szerintem egyik is, másik is sajátos hangulatot kölcsönöz a portrénak.

A tipikusan „blogos”, megkerülős válasz a kérdésre, hogy ez megrendelői részről általában impulzusválasztás: vagyis ránézel a szénceruzával és a grafitceruzával készült portrékra, majd a benyomásaidra hagyatkozva pontosan tudni fogod, hogy Te melyiket szeretnéd, hozzád melyik áll közelebb. Ez egyébként részben igaz, hisz természetesen ezen a téren is megnyilvánulhat a saját ízlés. Én azért tartom ezt picit csalókának, mert a portrékat nézegetve „bezavarhat” a téma is. Például előfordulhat, hogy a grafitceruzás portrék azért lesznek szimpatikusabbak Neked, mert azok között volt egy szuper vizslás kép és Te ugye elolvadsz „vizsiktől”. Ennek azonban semmi köze sincs ahhoz, hogy milyen módszerrel készült az adott portré.

Ettől függetlenül én is azt gondolom, hogy van, aki egyből tudja melyik anyag áll közelebb a szívéhez. Ha mégsem, adok néhány praktikus fogódzót, ami segíthet a döntésben. Volt már olyan megrendelőm, aki kvázi elvi alapon választotta a szenet, mert azt „organikusabbnak”, természetesebbnek érezte. Ez is lehet szempont, hiszen bár a grafit is természetes, a grafitceruza esetében a betétet más anyaggal keverik (például agyaggal), ezzel adva meg a keménységét (minél kevesebb a kötőanyag, annál puhább a ceruza 9H – 9B-ig). Minél puhább a grafit, annál jobban hasonlít a szénhez, de soha nem éri el annak puhaságát, ezáltal annak „sötétségét”, mélységét sem.

Technikai okok miatt általában „kisebb” (A4/ A3) portrékhoz ajánlott a grafitceruza használata, a „nagyobbakhoz” (A3/ A2) a szén. Illetve éppen a szilárdsági különbségek miatt sokan a grafitceruzával készült rajzokat tartják a kiemelt értelemben vett rajznak, a szénceruza alkotások e nézőpont szerint már inkább a festményhez közelítenek.

Remélem sikerült valami támpontot adnom a tökéletes választáshoz! 🙂

Én mindig is személyességet szerettem ajándékozni

Én mindig is személyességet szerettem ajándékozni

Adott a cél: megajándékozni valakit. Esküvői ajándékról, születésnapi meglepetésről, karácsonyról, vagy szalagavatóról, bármilyen eseményről van szó, lényegében mindegy.

Az ajándékozásnak nem az apropója az érdekes. Szerintem egyetlen lényege van, ez pedig nem más mint a mögötte lévő emberi kapcsolat. Minden ezen áll, vagy bukik. Itt dől el, hogy egy fura bögrével, egy alul méretezett pólóval, vagy egy érdektelen és amúgy is rossz időpontra szóló színházjeggyel igyekszünk felülkerekedni ötlettelenségünkön, avagy rájövünk, mit is jelent igazából ez a szó: TÖBB.

Ajándékozni annyit tesz, mint mementóját adni a kapcsolatotok által létező, talán szavakba nem is igazán önthető világnak. Igaz persze, hogy nem adhatsz mindig, minden alkalommal olyasvalamit, ami messze túlhaladja a hétköznapokban megszokott „gadget”-t, a pillanat poénértékére hajazó apróságot (hiszen ne tagadjuk, a jó viccnek enyhén szólva is helye van az életben). És jegyezzük meg ismét: nem az alkalom, nem az apropó a lényeg. Mert előfordulhat, hogy nettó marhasággal lepjük meg Karácsonyra azt, akit mindenkinél jobban szeretünk, ám lehet, hogy egy viszonylag kellemetlenül induló, novemberi szerdán adod (vagy veszed) át életed ajándékát…

Úgy érzem, hogy a személyesség a legtöbb, amit adhatunk egymásnak. A személyesség, amit nem lehet legyártani, amit nem lehet „ügyes ötletekkel” leképezni – sőt, még csak megközelíteni sem. Csak elképzelni.

Én ebben lehetek a segítségedre portréimmal.

A természet a legnagyobb művész

A természet a legnagyobb művész

Mióta elindult az oldal és portrékat rajzolok Nektek, gyakran találkozom azzal a kérdéssel, hogy a portrék mellet vállalok-e a karikatúrákat is? Úgy vettem észre, hogy legtöbbször meglepődtök a válaszon, hogy „nem, én ódzkodom a karikatúrakészítéstől”.

Gondoltam most szentelek ennek a kérdésnek egy bejegyzést, hiszen egyébként jogos az igény. A portré és a karikatúra apropója sok esetben azonos. Belvárosi sétálóutcákban mindkét műfajnak modellt ülhetünk, a világon szinte bárhol, hiszen a portré és a karikatúra a mai napig népszerű „szuvenírnek” számít azok körében, akik valami egyedi, mégis könnyen elérhető ajándékkal szeretnék meglepni magukat, vagy szeretteiket.

Én viszont egyszerűen nem érzem magaménak a karikatúrát, számomra természetellenes a szó legpuritánabb értelmében – vagyis egy-egy jellemző, akár esszenciálisnak mondható karakterjegy kiemeléséért cserébe hátat fordít a természetes, valóságos formáknak és arányoknak. Kétségtelen, hogy a karikatúra műfajának is elképesztő művészei vannak, csodálatra méltó technikával, egyedi látásmóddal és persze az ábrázolásmódra jellemző, elmaradhatatlan humorérzékkel.

Számomra azonban nincs nagyobb öröm annál, mint amikor sikerül egy vonást a maga természetes szépségében visszaadni. A realizmus vagy éppen a hiperrealizmus „iskolája” az, ami vonz. Kisgyermek korom óta gyűjtöm a mozdulatokat, a formákat, az alakzatokat. Figyelem az állatokat, a növényeket, a tárgyakat és már-már áhítattal figyelem az embereket, a vonásaikat, a mozdulataikat. A portrékészítés számomra szenvedély, egyetlen modell is kimeríthetetlen lehetőségek tárháza. A természet a legnagyobb művész, ha mást nem, ezt bizonyosan megtanultam az évek során, mióta rajzolok.

„Portrét rajzolok Neked” – azonban egy kicsit mindig magamnak is rajzolom.

Ettől lesz egyedi a portré, amit Rólad rajzolok. Mert Te egyedi vagy, Te magad is alkotás vagy – a természet kreatív energiája nyilvánul meg a vonásaidban.

És nem, ez nem a reklám, ez a
filozófiám 🙂

„…újragondolom és létrehozok belőle valami mást, átszűrve magamon”

„…újragondolom és létrehozok belőle valami mást, átszűrve magamon”

Hogy miért foglalkozom alkotómunkával a fotózás új aranykorában? Miért adtam a fejem olyasvalamire, ami mondjuk így, köszönőviszonyban sincs a 21. században jellemző tevékenységekkel? Erre a kérdésre valójában nincs válasz, ahogyan valószínűleg olyan alkotó sincs a földön – legyen akár képzőművész, író, zeneszerző, vagy akármi – aki erre valóban, érdemben tudna válaszolni.

Nem. Nem vagyok technofób, a szó jelenkori értelmében legalábbis egész biztosan nem. Én magam is használom munkám során a legújabb vívmányokat, digitális portréim el sem készülhetnének, ha a régmúlt művészetfelfogásába burkolózva élném a mindennapjaimat.

Nem. Nem vagyok az, aki hajnalban Chopin dallamaival a fülében siet az ég alá, hogy kalapját hátra csapva fején, ezt a mai, ihlető naplementét is magába szívja. Én inkább felkapom a horgászfelszerelést és indulok megdönteni a múltkori pontyrekordomat…

Nem. Nem gondolom, hogy az alkotó ember más lenne, mint a többiek. Ha csak azt nem vesszük, hogy ő nem hidat tervez, nem állatokat gondoz, nem utat épít és nem árfolyamokkal dolgozik, hanem hangokkal, harmóniákkal, mondatokkal, szénnel, olajjal, vagy épp digitális rajztáblával. Az eredmény a felkészültségén, a tapasztalatain, az önmagába vetett hiten, és nem utolsó sorban az alapanyagon múlik (ami jelen esetben az élet maga, mondjuk egy fotón leképezve, amit ha elküldenek nekem, újragondolom és átszűrve magamon létrehozok belőle valamit mást.)

Rengeteg emberi arcot, kezet, testtartást tanulmányoztam életem során, egy egész univerzum épült fel bennem ismeretlen emberek félmosolyaiból, fejbiccentéseiből, ahogyan egymásra néznek, vagy ahogyan kitekintenek a képből és néznek valamit, amiről én sohasem fogom megtudni, hogy mi volt
az. „Mire gondolhatott? Mi járhatott a fejében? Vajon élőben is hajlandó volna modellt ülni nekem,

vagy azonnal elküldene melegebb éghajlatra?” Ezer kérdés, amire sohasem jön válasz. Talán éppen ezért szeretem feltenni őket.

Hogy miért foglalkozom alkotómunkával a fotózás új aranykorában? Kíváncsiságból. Tudni szeretném, mit tehet a művész ott, ahol látszólag már mindent megtett a gép. Kalandvágyból. Be akarom bizonyítani, hogy korszellem ide vagy oda, ma is ugyanúgy helye van a művészi alkotásnak, mint száz meg száz évvel ezelőtt. Elhivatottságból. Mert az a dolgom ezen a világon, hogy képeket készítsek, hogy megpróbáljam megismerni a megismerhetetlent, hogy bebizonyítsam
mindenkinek, aki nyitott a művészetre:

egy portré talán a világ legjobban sikerült fotójánál is élőbb,

mert nem csupán alanyával áll szoros kapcsolatban, de megalkotójával is. Így lesz emberi. És így lesz megismételhetetlen.