fbpx

Hogy miért foglalkozom alkotómunkával a fotózás új aranykorában? Miért adtam a fejem olyasvalamire, ami mondjuk így, köszönőviszonyban sincs a 21. században jellemző tevékenységekkel? Erre a kérdésre valójában nincs válasz, ahogyan valószínűleg olyan alkotó sincs a földön – legyen akár képzőművész, író, zeneszerző, vagy akármi – aki erre valóban, érdemben tudna válaszolni.

Nem. Nem vagyok technofób, a szó jelenkori értelmében legalábbis egész biztosan nem. Én magam is használom munkám során a legújabb vívmányokat, digitális portréim el sem készülhetnének, ha a régmúlt művészetfelfogásába burkolózva élném a mindennapjaimat.

Nem. Nem vagyok az, aki hajnalban Chopin dallamaival a fülében siet az ég alá, hogy kalapját hátra csapva fején, ezt a mai, ihlető naplementét is magába szívja. Én inkább felkapom a horgászfelszerelést és indulok megdönteni a múltkori pontyrekordomat…

Nem. Nem gondolom, hogy az alkotó ember más lenne, mint a többiek. Ha csak azt nem vesszük, hogy ő nem hidat tervez, nem állatokat gondoz, nem utat épít és nem árfolyamokkal dolgozik, hanem hangokkal, harmóniákkal, mondatokkal, szénnel, olajjal, vagy épp digitális rajztáblával. Az eredmény a felkészültségén, a tapasztalatain, az önmagába vetett hiten, és nem utolsó sorban az alapanyagon múlik (ami jelen esetben az élet maga, mondjuk egy fotón leképezve, amit ha elküldenek nekem, újragondolom és átszűrve magamon létrehozok belőle valamit mást.)

Rengeteg emberi arcot, kezet, testtartást tanulmányoztam életem során, egy egész univerzum épült fel bennem ismeretlen emberek félmosolyaiból, fejbiccentéseiből, ahogyan egymásra néznek, vagy ahogyan kitekintenek a képből és néznek valamit, amiről én sohasem fogom megtudni, hogy mi volt
az. „Mire gondolhatott? Mi járhatott a fejében? Vajon élőben is hajlandó volna modellt ülni nekem,

vagy azonnal elküldene melegebb éghajlatra?” Ezer kérdés, amire sohasem jön válasz. Talán éppen ezért szeretem feltenni őket.

Hogy miért foglalkozom alkotómunkával a fotózás új aranykorában? Kíváncsiságból. Tudni szeretném, mit tehet a művész ott, ahol látszólag már mindent megtett a gép. Kalandvágyból. Be akarom bizonyítani, hogy korszellem ide vagy oda, ma is ugyanúgy helye van a művészi alkotásnak, mint száz meg száz évvel ezelőtt. Elhivatottságból. Mert az a dolgom ezen a világon, hogy képeket készítsek, hogy megpróbáljam megismerni a megismerhetetlent, hogy bebizonyítsam
mindenkinek, aki nyitott a művészetre:

egy portré talán a világ legjobban sikerült fotójánál is élőbb,

mert nem csupán alanyával áll szoros kapcsolatban, de megalkotójával is. Így lesz emberi. És így lesz megismételhetetlen.